Esztergom Város

Szent István Gimnáziuma

TÉMADOLGOZAT

Egy magyar Ázsia-kutató
életrajza, munkásságának
bemutatása

Készítette: Oláh Péter 9. b

Témavezető: Valkó Miklós

2003.

Körösi Csoma Sándor

1784?/1789?-1842

Tartalomjegyzék

Előzmények (1784-1822)…………………………………………………………..2

Úttörő munkálkodás (1822-1831)………………………………………………….5

Az utolsó évtized (1831-1842)……………………………………………………..9

Melléklet…………………………………………………………………………..12

Felhasznált irodalom………………………………………………………………15

Körösi Csoma Sándor útja

Kőrösi Csoma Sándor életrajza és munkásságának bemutatása

Előzmények(1784-1822)

Kőrösi Csoma Sándor Erdélyben, Háromszék vármegye Kőrös nevű, apró, 200 lelket számláló falujában született. A szülőháza még 1870 előtt valamikor leégett, de a helye ismert. Már a születésének időpontja is bizonytalan .Duka Tivadar 1784. április 4.-ét említi, Debreczy Sándor viszont március végére, pontosan 28- ára teszi születésének napját. Utóbbi arra hivatkozik, hogy a kőrösi református anyakönyvben nem a születés, hanem a keresztelés napját jegyezték fel. Újabb kutatás szerint még ez az évszám sem hiteles, mert 1784. április 4-én egy másik Csoma Sándor született Kőrösön, valószínű, hogy a világjáró 1789 tavaszán született.

Családját is homály fedi. Apja neve biztosan Csoma András volt, de anyja nevét Duka Gócz Ilonának, míg Debreczy Getse Krisztinának mondja. Debreczy szerint 4 lány előzte meg Sándor születését, de az biztos, hogy csak kettő maradt életben. Később született még két fiú testvére, András és Gábor. A Csomák nem voltak őslakosok Kőrösön, de a szomszédos Papolcon és Zágonon azonban több ilyen nevezetű család élt, így ezen faluk valamelyikéből települhettek be. Csoma Sándor ezért fűzte nevéhez a Kőrösi jelzőt. Apja gyalogos székely határőr volt, aki békeidőben kicsi földjét művelte a határban. A kis Sándor hat-hét éves korában kerülhetett a falusi iskolába. Első tanítómestere Kónya Sámuel volt, ő fedezte fel a fiúban bontakozó tehetséget és ő volt továbbtanulásának ösztönzője is. Itt írást, olvasást, számtant, történetet, vallást, földrajzot és éneket sőt nagyobb korában latint is tanult. Már a falusi iskolában is nagyon érdekelte a magyarok és a székelyek eredete. Az okos, komoly, szorgalmas fiút, miután elvégezte az iskolát nem akarták szülei továbbtanítatni. A tehetséges Sándor otthon maradt a gazdaságban ,s segített szüleinek ,úgy mint a hozzá hasonló falubéli fiúk Az egyik rokonától Kőrösi Csoma Józseftől tudjuk, hogy szeretett sokat gyalogolni és ha egy dombra felment akkor kíváncsi volt, hogy mi van a másik domb mögött, és így nagyon messzire el tudott barangolni. A célja elérése előtt nem hátrált meg, amit a fejébe vett azt végre is hajtotta. Végül Kónya mester kezdeményezésére az apja 1799-ben elvitte gyalogosan Nagyenyedre, és beíratta a Kollégiumba. A református iskolát még Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alapította ( 1. kép ).

A születési dátum bizonytalansága miatt ekkor 10 vagy 15 éves lehetett. A szülei a beíratás után egy forintot sem költöttek rá. Újfalvytól, egykori diáktársától is tudhatunk meg információkat róla. Már az első évben a legjobbak közé került. Emlékezőtehetsége és szorgalma nagy volt. Termete közepes, zömök, izmos, és a társai közt ő volt a legerősebb. Rendszerinti eledele cipó, gyümölcs, zöldség és túró volt. Húst nyalánkságot és alkoholt nem fogyasztott. Beteg soha sem volt. Gyermekes játékban nem vett részt, de úszásban, birkózásban igen. Énekelni, táncolni nem tudott, és a szerencsejátékot megvetette. Mint szolgagyermek a szobát kisöpörte, a szemetet elvitte és ezek végzése közben is szorgalmasan tanult. Öltözetére nem sok gondot fordított, de a ruhája piszkos sosem volt. Egykori tanára Hegedűs Sámuel és későbbi jó barátja Borgatai Szabó József is megemlékezik róla. Középtermetű, fekete hajú, barnás hosszúkás arcú volt. Tekintete szelíd, merengő. Soha senki sem panaszkodott róla és senki se hallotta, hogy ő panaszkodott volna. Nagyon kitartó volt, s ha nehéz volt is a feladat nem nyugodott addig, amíg a végére nem járt. Ezek a tulajdonságok egész életében jellemezték. A második tanév végén felmentették a szolgaság alól a szorgalma miatt. A harmadik évtől magának kellett gondoskodnia az ellátásáról. Mindig volt pénze. Ha otthonról pogácsát kapott, nem ette meg, hanem pénzért eladta. A kevésbé jó fejű társai oktatásáért is pénzt kapott. A harmadik gimnáziumi évtől kezdve a kollégiumi szigorlat letételéig (1802-től 1815-ig) összegyűjtötte minden megtakarított pénzét. Így ezen a tizenhárom év alatt kb.5000 Ft-ot spórolt össze, de ezt az indulásáig, 1819-ig elköltötte. Ám ennek az összegnek nélkülözés, lemondás és önfegyelem volt az ára. Nem szívesen fogadott el segítséget, de ha kapott valamilyen támogatást azért nagyon hálás volt. Az évek alatt ritkán hagyta el Nagyenyedet. Csak kétszer látogatott haza: 1802 nyarán mikor az édesapját, és 1809 decemberében mikor az édesanyját veszítette el. Csoma Sándort leginkább a földrajz, a történelem és a nyelvek vonzották. Görögül, németül, kicsit franciául és héberül tanult meg beszélni. Diákévei alatt leginkább a magyar nyelv és a magyarság eredete érdekelte. Herepei professzor előadásain felbuzdulva megfogadta, hogy tanulmányai elvégzése után megkeresi Ázsiában a magyarok őshazáját. Gimnázium elvégzése után a bölcsészeti és teológiai akadémián folytatta tanulmányait. 1815-ben tette le a végső vizsgát.

A vizsga után ösztöndíjat kapott és a németországi, híres göttingeni egyetemen tanult tovább. Újfalvy feljegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy Göttingenbe gyalogosan ment el. Nem azért, mert nem volt pénze, hanem azért , mert a megtakarított pénzét távolabbi, nagy céljára szánta. Az egyetemen kezdett el angolul tanulni. 1816-tól 1818-ig tanult itt. Göttingenben Blumenbach professzor előadásait hallgatta. A professzor szerint a magyarok az újguroktól származnak, ez a kijelentés bírta rá őt arra, hogy a magyaroknak ezt az állítólagos őstörzsét Ázsia belsejében felkeresse. Eichhorn professzortól arabul tanult meg sőt ezzel párhuzamosan a perzsa és török nyelvvel szintén megismerkedett.

1818 végén visszatért Nagyenyedre. Hegedűs professzor segítségével elhatározta, hogy Oroszországon át jut el Belső-Ázsiába. Ehhez az úthoz azonban szüksége volt az orosz nyelv megismerésére. Mikor Kolozsvárott járt az útlevél ügyében, megismerkedett Kenderessy Mihállyal. Őt fellelkesítette Csoma terve, ezért száz forintot adott Csomának a dél-magyarországi útra, és ha elindul Ázsiába akkor minden évben ennyi pénzt fog neki juttatni. 1819-ben Zágrábban szerbül, horvátul és szlovénül tanult. Mikor visszatért Nagyenyedre az a szomorú hír várta, hogy nem kaphat útlevelet. De nem csüggedt, hanem szerzett egy rövid időre érvényes határátlépő papírt, amilyet üzleti ügyekben a Romániába utazók kaptak. Tisztában volt azzal, hogy törvénysértő, mert nem ment el katonának. Így ha nem mutat fel jelentős tudományos eredményt, nem térhet többé haza. Vidám jókedvű volt az indulása napján, nem is sejtette, hogy sohasem tér többé vissza Magyarországra. Körülbelül kétszáz forinttal a zsebében, egyszerű szerény felszereléssel érte el a határt 1819 november végén.

1819 decemberében érkezett meg Bukarestbe, ahol nem talált megfelelő török nyelvmestert, ezért 1820 januárjában tovább állt. Lóháton nyolc nap alatt kereskedőkkel elérte Szófiát, majd öt nap alatt Philippopoliszt, a mai Plovdivot. Majd Drinápolyon át Konstantinápolyba akart eljutni, de az ott uralkodó pestis Énoszba kényszerítette. Ezt a várost február 7-én hagyta el egy görög hajón. A hónap végére megérkezett az egyiptomi Alexandriába. Itt a gyakorlati arab nyelvtudását akarta gyarapítani. A nagy kikötőváros forgatagában igen megörült, mikor a bazárok között egy osztrák kovácsmesterre, Schafer Józsefre talált. A kovács szállást adott neki és amikor ebben a városban is kitört a pestis egy szíriai gályán tovább ment. A szír hajó először a Cipruson fekvő Larnaca nevű városba, majd Szidonba és Beirutba vitte. A zajos kikötőben elvált az eddigi hajójától, s másik hajóra szállt. Ezen a hajón Tripoliszba, majd Latakiába utazott. Innen elindult keletre, Aleppo felé (mai nevén Haleb) tevekaravánokhoz csatlakozva. A naplója szerint ide április 13-án érkezett meg, és több mint egy hónapig időzött itt. Egy Pohle Ignác nevű csehországi születésű kereskedőnél lakott. Tőle tudta meg, hogy Bagdadban van egy Swoboda Antal nevű, magyar származású ügynöke. Ezért indult el Bagdadba. Egyszerű ázsiai ruhába öltözve karavánok kíséretében Orfán (a mai törökországi Mardinon) keresztül Moszulba jutott. Innen a Tigris folyón tutajosokkal elhajózott Bagdadba. Ekkora már elfogyott a pénze, és Swoboda Antal se tudott neki segíteni. Végül az angol követséghez fordult ahol Swoboda barátja, az ügyvivő titkár ruhával és pénzzel segítette ki. Bagdadot hat hét ottlét után hagyta el.

Újra európai ruhában, lóháton egy tevekaravánhoz csatlakozott és Hamadon keresztül eljutott Teheránba. A perzsa fővárosban felkereste az angol követséget és egy perzsa szolga adott neki szállást. Három hetet várt míg megérkezett az angol követ George Willock aki szívesen fogadta az utazót. Négy hónapot töltött itt és e közben megismerkedett a perzsa nyelvvel. Mikor már egy éve volt távol otthonától levelet írt, amiben elmesélte eddigi útját és pénzt kért az otthoniaktól. Otthonról nem kapott se levelet, se pénzt és nem tudott tovább várni ezért 1821 március elején ismételten útra kelt. Újból tevekaravánnal, perzsa öltözetben minden iratot ( egyetemi bizonyítványt, útlevelet ) Teheránban hagyva ment tovább Meshedbe. Meshed siita mohamedánok városa, akik nem szívesen fogadták az európaiakat és a szunnita mohamedánokat. Így a székely utazónak le kellett vennie perzsa ruháját és örmény kereskedőnek mutatkozott. A szomszédos vidékek háborús zavargásai miatt majd egy fél évet kellett várnia míg tovább haladhatott a karavánnal. A levele, amit Teheránban írt még 1821 márciusában megérkezett Erdélybe majd felküldték Pestre a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségébe, ahol 2878 Ft-ot gyűjtöttek össze az utazónak. Ezt a pénzt nem tudták eljuttatni Csomának, mert mire megérkezett Teheránba, Csoma már tovább állt, és ezért az angol követ ezt a pénzt visszaküldte.

Végül október 6-án elindult a karavánnal Bokharába. Veszélyes volt az út, nem csak a fojtó hőség , a vízhiány és a homokviharok hanem turkomán rablók miatt is. A városba érve felvette a keresztény európai öltözetét. Megtudta, hogy nagy orosz hadak indultak a város elfoglalására, és ezért nem folytathatta útját Szamarkand felé. Délnek indult a karavánnal Kabulba. Nem volt könnyű az út, igyekeznie kellett, hogy átjussanak a Hindukus magas hágóin a hó megérkezése előtt. (Először egy 3000 m-es hágón keltek át, majd az 5000 m-es Bamian-hágón kellett átkelniük) A havas bércekről leereszkedve az 1800 m magasan fekvő Kabulba értek. Itt örményeknél lakott, tőlük hallotta, hogy Kabul és az india Pesavar között két európai tiszt szolgál Mohamed Azim kán táborában. Tőlük kért segítséget. Azt remélte, hogy Kasmíron át eljuthat Tibetbe onnan pedig tovább eredeti célja felé. Szerencsére megtalálta a két tisztet, akik franciák voltak és velük folytatta útját Pesavárig. Ez már India földje volt ahová egyedül aligha juthatott volna be, az afgán törzsek miatt akik ,minden gyanús idegent megöltek.

II. Úttörő munkálkodás (1822-1831)

Napóleon hajdani két tábornokának sikerült rábeszélnie Csomát arra, hogy tartson velük Lahorba, hiszen télen nem tud átkelni a Himaláján Tibetbe. 1822. március 12-én érkezett meg szik fejedelemség székvárosába. Itt nem csak népek és nyelvek hanem vallások és kultúrák forgatagába érkezett. Tudta, hogy a hinduizmus szigorú kasztrendszert honosított meg itt, melyben a nincstelenek és a gazdagok egymástól elzárt kasztokban élnek egymás mellett. Elcsodálkozott a „ szent” teheneken a templomok istenként tisztelt majmain, s a tarka száriba, színes leplekbe öltözött hindu nőkön. Mekkora kincset adhatott volna a tudománynak, ha minden látottat részletesen leír. De őt csak a nagy cél elérése foglalkoztatta.

Mikor az idő melegebb lett március végén elbúcsúzott francia útitársaitól. Elindult keletre Amritszárba, hogy onnan észak felé menjen tovább Dzsammun és Szrinagár felé. A kanyargós hegyi ősvényeken az utat egyedül tette meg. Amritszárból három hét múlva érkezett meg Dzsammunon keresztül Kasmírba. Kasmír ekkor még külön ország volt, és nem tartozott Brit-Indiához. Ekkor már tombolt a forróság, s csak az 1500-1600 m magas gyönyörű kasmír fennsíkon enyhült. A fennsíkot nyugaton és délen 4-5000 m-es hegyek, északról és keletről pedig a Himalája veszi körül. Miután átkelt a 2750 m magas Banihál hágón , elérkezett a Dzsélam folyó völgyébe és itt haladt tovább Szrinagál felé. Szrinagálban csak három hétig időzött s május 19-én indult tovább négy utas társaságában (akik kereskedők lehettek) a ladakhi királyság székhelye, Leh felé. A 400 km-es út három hétig tartott, s mivel pénze már elfogyott gyalog ment most is. Az út nem volt könnyű a magas hágókon és a keskeny szurdokokon át, de megérkezett Lehbe. Innen Járkend felé akart menni, de a tovább utazásért sok pénzt kértek a karavánok, és az út is nagyon nehéz és veszélyes lenne, ezért 23 napi veszteglés után másodszor is meghátrált és elhatározta, hogy visszatér Lahorba.

Július elején indult el Lehből majd a kasmíri határon sorsdöntő fordulat várt rá. Mikor porosan lefelé gyalogolt szemben egy jól felszerelt európai úr lovagolt, bizonyára meghökkent mikor, a magyar vándor anyanyelvén, angolul szólította meg. Az európai úr William Moorcroft angol kormánymegbízott volt, aki földrajzi megfigyeléseket végzett a környéken és megengedte, hogy Csoma vele tartson vissza Lehbe. (Az angolokat ekkoriban nagyon foglalkoztatta a titokzatos Tibet, ahová alig jutott el európai.) Moorcroft elcsodálkozhatott a vándor rendkívüli műveltségén, s odaadta Csomának tanulmányozásra Giorgi olasz hittérítő Alphabetum Tibetanum (Tibeti abécé ) című könyvét. A könyv tájékoztatást adott a tibeti vallásról, nyelvről, földrajzi viszonyokról stb. A könyv tanulmányozása közben eszébe juthatott, hogy Isaac Jacob Schmidt, holland származású tudós munkája, ami szerint az ujgurok nem a törököktől, hanem a tibetiektől származnak. Úgy gondolta, hogy most majd eldöntheti ezt a vitát. Azt hitte, ez csak néhány hónapos munka lesz és utána folytathatja útját Belső Ázsiába. Álmában sem gondolta, hogy ez a kutatás lesz élete fő célja. Moorcroft mindjárt próbára tette az idegent átadott neki egy orosz nyelvű levelet melyet sikeresen lefordított. A levél igen fontos volt a brit hatóságok számára.

A második próbát is állta, azt, hogy megtanulja a tibeti nyelvet. Anyagi támogatást is ígért neki, ha sikeresen előre halad az új nyelvben. Csomát anyagi helyzete is arra késztette, hogy elvállalja a feladatot. A tibeti írásokból információkat remélt a magyarok őstörténetére vonatkozóan is, és így egyeztetni tudta a maga saját céljával. Európa ekkor még nem sokat tudott a titokzatos ország életéről, nyelvéről, irodalmáról és történelméről. Még egy szótár sem készült európaiak számára a tibeti nyelvről és most az első tibeti-angol szótár megírására vállalkozott a tudós utazó. Több hetet töltött itt tanulással George Trebeck (Moorcroft munkatársa) szállásán. Később visszatért Trebeckkel Kasmírba. A telet is a tibeti nyelv tanulásával töltötte. Tanulmányozni szerette volna azokat az érdekes köteteket, amelyek a tibeti kolostorokban találhatóak, ezért Moorcroft pénzt és ajánlólevelet adott neki a zanglai lámához Zanszkárba. Kasmírból 1823. május 2-án indult el és újból visszatért Lehbe. Itt átadta a levelet a főminiszternek aki viszonzásul útlevelet és egy ajánlólevelet adott a zanglai lámához. Lehből kilenc napi gyaloglás után június 26-án érkezett meg Zanglába.

Ladákh tartomány, ( 2. kép) ahol a magyar tudós megkezdte tanulmányait igazából nem tartozik a „Nagy-Tibet”-hez, ahová idegen álruhában is csak élete kockáztatásával juthatott be, hanem Indiához tartozik. A buddhizmus Tibetben elterjedt ága a lámaizmus ,nagy szerepet tulajdonított a szerzeteseknek ( lámáknak ) és a szertartásoknak. A legfőbb láma a Lhászában székelő dalai láma, és a pancsen láma , akiket szentként tiszteltek. A vallás azt tanította, hogy a legfőbb cél az élet szenvedéseitől való megváltás, megszabadulás az állandó újraszületés körforgásából, s eljutás a végső állapotba, a nirvánába. Zanszkárban még a folyóvölgyek is 4000 méter magasan vannak, ezért a megélhetés igen nehéz. A földeken kevés árpa és zab terem és néhány jak legel a hegyi réteken. A kopár szirtek oldalában álló lámakolostorban kezdte meg Csoma tanulmányait, egy láma, Szangje Puntcog nevű tudós szerzetessel. 1823. június 26-tól ,1824. október 22-ig dolgoztak együtt. A képzett láma segítségével jól haladt előre. A szerzetes ismerte a tibeti nyelv nyelvtani szerkezetét, járatos volt a számtanban, a szónoklattanban, értett a csillagászathoz és az orvosláshoz. Azt is feljegyezte Csoma róla, hogy 52 éves, nős és már bejárta egész Tibetet. Megtanulta nyelvtanilag a tibetit, s megismerkedett azon irodalmi kincsek közül néhánnyal, melyek 320, vastag nyomtatott kötetbe vannak foglalva, és a tudomány és a vallás alapját alkotják. Tápláléka mindössze zsíros, sós, fehér (tejes) tea volt. A szerzetesek mindent megmagyaráztak megmutattak neki. Baktay Ervin az 1920-as években járt Zanglában s találkozott olyan öregekkel, akik szájhagyomány alapján tudtak Kőrösi Csoma Sándorról, vagy ahogy ő nevezte magát Szkander bégről. Can Rabtan, öreg zanglai elmondta Baktaynak, hogy Szkander bég ideje legnagyobb részét kis szobájában töltötte olvasással. Télen kint mínusz 20-30 Celsius fok volt. Bent a fűtetlen kolostorban is csak 10-15 Celsius fok volt, mivel nem ismerték a kályhát és a tűzhelyet, s a nyílt tűz füstje pedig lakhatatlanná tette volna a kolostort. Egyszerű tibeti ruhában járt, a kezét általában ruhája alatt tartotta, hogy ne fázzon. A magyar tudós az emeleten egy 9 négyzetméteres cellában (4. kép) lakott hűséges munkatársával és barátjával a lámával. Ez a kis szoba volt másfél évig a lakhelye. Ilyen körülmények között 30000 tibeti szót gyűjtött össze és szedett rendbe.

A tibeti nyelvet 5-6 millió ember beszéli, és az úgynevezett tibeti-burmai nyelvek csoportjába tartozik. Igazából több szókincsében és nyelvtani szerkezetében több-kevesebb hasonlóságot mutató nyelvjárás gyűjtőneve. A nyelvjárásokat a közös írás kapcsolja össze. E nyelvjárásokat Tibeten kívül Nyugat-Kínában, Nepálban, Bhutánban, valamint Északnyugat –Indiában beszélik. Három főbb nyelvjárástípust különböztetünk meg: a középsőt, a nyugatit, és a keletit. Ezek közül a középső, a lhászai a közvetítő nyelv. Az írás indiai eredetű és a VII. század elején kezdték alkalmazni. Ez az írás is mint minden indiai írás szótagírás. A mindennapi élet nyelvétől eltér a művelt, választékos nyelv és ezektől is eltér a könyvek nyelve az úgynevezett klasszikus irodalmi nyelv. Lényegében ezt a klasszikus nyelvet dolgozta fel a szótárában Csoma, de tekintettel volt az élő nyelvre is. Csoma adott hírt először a nyomtatott vallásos és tudományos tibeti művekről, ő mérte föl és rendezte őket először, jegyzékbe foglalta a szakkifejezéseket. Már itt megkezdte a Tandzsur (A lefordított tanítás) és a Kandzsur (A lefordított parancs) elnevezésű két irodalmi gyűjtemény több száz kötetének áttanulmányozását. A kötetek az északi buddhizmus vallási tanításait és világi tudományát tartalmazzák. Tibeti tartózkodása alatt sem feledkezett meg eredeti céljától, megfigyelte, hogy szerkezetében a magyar nyelv a keleti nyelvekkel mutat rokonságot. A zanglai búvárkodás után úgy érezte, hogy képes lenne egy tibeti nyelvtant megírni, mert már készen volt egy 30000 szót tartalmazó szójegyzéke. 1824 őszén elhagyta a kolostort. Ladákhban mikor Csoma ott járt az utolsó ladákhi király uralkodott, de vallási tekintetben a tartomány a dalai láma alá tartozott. Alapos ok van arra a feltételezésre, hogy a „rúmi idegen” (római azaz nyugati) szemet szúrhatott a környéken. Tibeti ruhát viselt, egész nap dolgozott, érdekelték a buddhista vallás tanításai, de az ország történelme és földrajza is. Fölmerült a gyanú, hogy a brit-indiai hatóságoknak kémkedik. Egyedül indult el a déli Szultánpurba és innen november 26-án érkezett meg a Zanglától 500 km-re lévő Szabáthpurba.

Megérkezésekor Moorcroft ajánló levelét a határállomás katonai parancsnokának átadta, de bizalmatlansággal fogadták. Sok nyelven tudott beszélni, ezért kémet sejtettek benne. Két teljes hónap várakozás után jött meg a delhi főkormányzó válasza: részletes jelentést kell tennie magáról, és terveiről. 1825 januárjában írta meg azt a húsz pontból álló jelentését, melyben elmesélte addigi útját, tanulmányait, terveit. A kormány válasza három hónap múlva érkezett meg. A kutatásait értékesnek és fontosnak találták s havi ötven rúpiát szavaztak meg neki. Ennek Csoma nagyon megörült. 1825. június 6-án indult el a városból könyvekkel, kéziratokkal megrakott ládáit vivő teherhordóival. Eldöntötte, hogy a Zanszkárral szomszédos Baséhr tartományba utazik, mert ott is vannak olyan falvak és buddhista kolostorok, ahol beszélik a tibeti nyelvet. A Felső-Baséhr fővárosban, Kanamba azonban azt tapasztalta, hogy nincs olyan láma, aki jól beszélné a tibeti nyelvet. Ezért fölkereste az első tudós mesterét a zanszkáni lámát, azonban nem találta ott, mert valami ügy miatt távol kellett lennie. Végre szeptember végén érkezett meg a láma, megegyezetek, hogy a munkát egy délebbi Phuktal nevű lámakolostorban folytatja (5.kép). A láma azonban hanyag volt és nem támogatta úgy, ahogy Csoma szerette volna. 1827 január elején tért vissza Szabáthuba, s tibeti könyveket hozott magával. A pénze elfogyott, és a további támogatást megvonta tőle a Brit-Kelet-Indiai társaság, mert megjelent egy tibeti nyelvtannal ellátott szótár. Azonban erről a szótárról Csoma megállapította, hogy tele van hibával. Ekkor terelődött a figyelem újra a magyar tudósra, s 1827 júniusában megérkezett a kormánytitkár értesítése, hogy engedélyezték, hogy 3 évre Felső-Baséhrba menjen és havi 50 rúpiát fizetnek neki. Ismételten elment Kanamba, ahol a régi láma barátjával most már zavartalanul dolgozhatott.

Kőrösi Csoma Sándor 3 évig 1830 novemberéig volt a kanami kolostornak és egy kicsi kunyhónak lakója. A kunyhója kb. 2900 m magasan volt, s 2 pad és két szék volt az összes bútora. Nagyon szegényen élt és az 50 rúpia segély se volt sok támogatás: 25 rúpiát a lámának adott, egy másik segítőtársának 4 rúpiát, 1 rúpia volt a lakbére, s íróeszközökre, papírra is szüksége volt. De nem feledkezett meg a régi tervéről sem. 1830-ban letelt a megbizatása, de engedélyt kért, hogy novemberig még maradhasson. 1830 őszén indult el Szabáthuba onnan pedig a brit-indiai fővárosba Kalkuttába.

III. Az utolsó évtized (1831-1842)

1831. május 5-én érkezett meg Kalkuttába. Azonnal jelentkezett a brit hatóságoknál, s a kormány 2 évre 100 rúpia fizetést adott neki, még műveit sajtó alá rendezte. A szótár elkészítésének azonban voltak akadályai, új betűket kellett önteni, 40 oldalnyi tibeti ábécé egyes részeit kőre kellett rajzoltatni. Elkészült a nyelvtan és a szótár költségvetése a két 600 oldalas mű , 6412 rúpia és 500-500 példányt nyomtak belőlük. A költséget a kormány fizette. Az első tibeti-angol szótár 1834 januárjának elején készült el, a kalkuttai misszió nyomdájában, s kicsit később megjelent a nyelvtan is. A mintát a brit kelet-indiai kormánynak ajánlotta fel. A címlapjára furcsa módon a neve alá írta származását: -„Székely-magyar Erdélyből”, és a tudós lámának a nevét is megemlítette. A Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta 1834 februárjában rendkívüli érdemei miatt.

A két nagy művet nagy elismerés fogadta az egész tudós világban, Csoma elsősorban szülőhazája véleményét várta, s 1832 áprilisában megérkezett Kalkuttába az első hír Magyarországról. Külföldi újságok közléseinek segítségével már tudták, hogy hol van Csoma. Így továbbíthatták számára a korábban Teheránba érkezett pénzt. 13 év után először kapott levelet Magyarországról, aminek nagyon örült. Meghatottságában 3 oldalnyi levelet írt, melyben köszönetet mondott hazájának és megírta további tervét is, hogy meg akarja keresni a magyarok hazáját, ami az eredeti célja volt. 1833 novemberében a Magyar Tudós Társaság érdemeiért levelező tagjául választotta. Az értesítést Döbrentei Gábor küldte el 1835. szeptember 30-án kelt levelében, s megírta, hogy örömmel várják a magyar tudós tibeti szótárának és nyelvtanának példányait. Döbrentei még megírta neki azt is, hogy a teheráni pénzt mintegy 300 aranyra rúgó összeget egy bankba helyezte el ami csődbe ment. De most kiváló művei megjelenésekor a brit-indiai kormány megtérítette a kárát, s ehhez az összeghez járul még több mint 500 rúpia megtakarított pénze (voltaképpen a fel nem vett fizetése).1835 júliusában levelet írt Enyedre, amiben megírta, hogy még többet szeretne elérni. Az otthonról kapott segélyt hálája jeléül a megtakarított pénzével hazaküldte (450 arany). Még adósnak érezte magát saját nemzetével szemben, mert még nem érte el eredeti célját, amiért keletre jött. A kormánytól kért engedélyt, hogy még 3 évig Indiában maradhasson. Két nyelvű (perzsa és angol) útlevelet kért és kapott.

India északkeleti részét Szikkimet és Bhutát tűzte ki céljául. December végén indult el Kalkuttából, vízi úton jutott el Mahánanda folyó partján lévő Maldába, majd tovább ment a folyón Kisangandzsig. 1836 márciusában már az észak-bengáli Titalja város közelében volt. 1836. elején a bengáli nyelvet tanulmányozta Dzsalpaiguriban, márciusban visszatért Titaljába ahol 1837 novemberéig tartózkodott. Itt szanszkrit, mahratta, és bengáli nyelvet tanult. 1837 végén kisebb csalódással tért vissza Kalkuttába. Az Ázsiai Társaság alkönyvtárossá választotta. A társaság székházában élt s dolgozott tudós visszavonultságában. Számos tudományos tanulmányt írt, melyek folyóiratokban jelentek meg. E munkák mellett nagy munkát jelentett a könyvtár rendezése. Egyik szanszkrit-angol-magyar szójegyzékében néhány magyar nyelvű vers található. Schöfft Ágostonnal egy világjáró magyar festővel többször is találkozott, aki elkészítette Csoma egyetlen hiteles arcképét. Sokszor beszélgettek terveikről, szülőhazájukról, ahová az utazó olyannyira visszavágyott. Csoma még 10 évig akart itt kutatni, s a festő aggódott, hogy már nem tud hazatérni. Az utolsó útja előtt megírta végrendeletét, amelyben mindent az Ázsiai Társaságra hagyott. Ekkor már érezte, hogy az évek nem múltak el nyom nélkül fölötte. Bhutánba majd Mongóliába készült eljutni, 1842 február közepén el is indult. Azon az úton haladt amin hat éve: a Mahánandán haladt föl Bhután, illetőleg Szikkim felé. A Szikkimi határ közelében egy erdős, mocsaras vidéken kellett átjutnia, ahol még ma is sok vadállat él, hemzsegnek a maláriát terjesztő moszkitók és szúnyogok. Mikor vége lett a dzsungelnek Sziligurtól meredek lejtőn haladt fölfelé a határállomás Dardzsiling felé. (6. kép) Március 24-én érkezett meg a kis hegyi településre. Itt találta meg egy régi, barátját a telep kormányfelügyelőjét dr. Archibald Campbell orvost. Úgy döntött itt várja meg, hogy megkapja az engedélyt Tibetbe. Ekkor még nem tudta, hogy benne bujkál a halálos kór. Április 6-án lázasodott be, és mintha megérezte volna közelgő halálát mindent elmondott utazásairól tudományos föltevéseiről. Április 7-től hullámzott a láza, és 10-én este elvesztette öntudatát. 1842. április 11-én reggel öt órakor „csöndesen minden haláltusa nélkül elhunyt”. Másnap reggel nyolc órakor temették el Dardzsilingben. A nagy vándor méltó helyen a világ legmagasabb csúcsa a 8848 m magas Mount Everest tibeti nevén Csomolungma lábainál pihen. Ő őrzi a tudós örök álmát.

Az Ázsiai Társaság 1000 rúpiát szavazott meg, hogy méltó emlékművet állítsanak Kőrösi Csoma Sándornak. (7. kép) A nyolcszögletű emlékoszlopon a fekete márványtáblán ez olvasható: Itt nyugszik Kőrösi Csoma Sándor Magyarország szülötte ki nyelvészeti kutatások végett Keletre jött s évek folyamán, amelyeket olyan nélkülözések között töltött, aminőket ember ritkán szenvedett el, a Tudomány ügyében végzett kitartó munkálkodása után elkészítette a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát: Ez az ő legkülönb és igazi emlékműve. Munkálkodását akarván folytatni, útjában Lhásza felé meghalt e helyen 1842. április 11-én 58 éves korában. Munkatársai a Bengáli Ázsiai Társaság szentelik emlékének ezt a táblát. Nyugodjék békében.

MELLÉKLET

1. Kép