Esztergom város Szent István Gimnáziuma

 

 

 

 

 

 

 

TÉMADOLGOZAT

 

 

A lovagság eszméi, kialakulása a középkori Európában

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                         Készítette: Réti Roland 9. a

 

 

                                                                                            Témavezető: Holló Ervin

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     2003.

    

 

 

 

 

   A lovagság eszméi, kialakulása a középkori Európában

 

 

 

Hogy milyenek voltak a lovagok, arról mindenkinek meg vannak az elképzelései, többnyire történelmi filmekből, romantikus regényekből. De azt, hogy alakult ki a "Lovagság" intézménye, és milyenek voltak valójában, már bizonyára kevesebben tudják. Az a kép, melyet krónikásai által a lovagság hagyott magáról az utókorra, ma is vonzó. A lovag "lovagias", védi az asszonyokat és az árvákat, a harcban rettenthetetlen, hitében jámbor, győzelmében nemes lelkű. Lovagnak lenni a feudális korszak egyik nagy kiváltsága volt. A bonyolult és ünnepélyes avatási szertartásoknak még a királyi hercegek és a főurak is alávetették magukat. Ám ha jobban elmélyedünk a "sötétnek " mondott középkor régen letűnt századaiba, nemcsak eszményképeket, sőt elsősorban nem is ilyeneket találunk a "nemes" lovagokról. A korabeli források ellentmondásos képet festenek róluk. Bátorság, hűség, nagylelkűség, nőtisztelet, ugyanakkor sötét árulás, kegyetlenség, nagyképűség, valamint butaság és műveletlenség egyaránt jellemezte a feudalizmus katonai pillérét, a nehézfegyverzetű lovagot.

A lovagság kialakulása egy történelmi, társadalmi átalakulás, a feudális társadalom kialakulásának természetes velejárója volt. A nagy Frank birodalom széthullása után, a teljesen önállósodott urak egymás ellen harcoltak, sanyargatták a falvak és a pusztulásra ítélt városok védtelen népét. Egész Európát belső viszályok sújtották. A belső bajokat külső támadások tetézték: délről a szaracénoknak nevezett arabok, északról a normannok, a Duna völgyéből a magyarok portyái söpörtek végig Európán, és tették szinte kilátástalanná az emberek életét. Az uralkodók és hadaik tétlenül szemlélték a belső bajokat és a külső támadásokat. Az európai társadalmak belső erőforrásai azonban megbirkóztak a fenyegető kihívással, és védekezésül létrehozták a feudális társadalmi rendet, s ennek legjellemzőbb katonatípusát, a lovagot. Az egész folyamat szerényen és szinte önmagától indult meg. Adva volt egy várral, vagy várakkal és birtokokkal rendelkező főúr, aki részben erőszakkal, részben rábeszéléssel uralma alá vonta a környék parasztjait és kisebb birtokosait. Szerződést kötöttek egymással, melynek értelmében szolgálataikat és birtokaikat felajánlották a nagybirtokosnak, aki cserébe védelmet és anyagi ellenszolgáltatásokat nyújtott "embereinek". A feudális úr így hűbéreseivé tette az első lovagokat is, akik hűbérbirtokként megtarthatták földjüket, esetleg újabb birtokot is kaptak "uruktól", amit annak engedélyével utódaikra hagyományozhatták. Mindezért különféle szolgáltatásokkal tartoztak a hűbérúrnak: gazdasági feladatokat láttak el birtokán, udvarában különféle tisztségeket - lovászmester, asztalnok, pohárnok stb. - viseltek, ám mindenekelőtt katonáskodtak. Katonáskodni viszont csak az tudott, aki kellő gyakorlattal bírt a hadi mesterségben, másrészt fel tudta magát fegyverezni. A sodronyingből és nadrágból, sisakból, kerek vagy hosszúkás pajzsból, az egyenes kardból, lándzsából, buzogányból, csatabárdból álló fegyverzetet azonban csak az viselhette, aki meg tudta fizetni, vagy aki ezt megkapta a hűbérúrtól. Ha a lovakat is figyelembe vesszük, bizony tetemes summát kellett annak kifizetnie, aki mindezeket meg akarta vásárolni: a 9. században a teljes fegyverzet negyven tehén árába került, tehát egy egész falu árával volt egyenértékű.

Ilyen fegyverzet birtokában századokon át a nehézlovas vált Európa hadszíntereinek urává. Megszületett tehát a "lovag", akitől távol áll még mindama nemes eszmény, amellyel a későbbi századok költői, krónikusai és a romantika századának szépírói felruházták. Pusztán keményöklű, durva katona ő, nincs még osztálytudata, csupán annyit tud, hogy fegyvere lévén erősebb a jobbágynál, avagy a kalmárnál, s egyszerűbb kifosztani ezeket, mint dolgozni. Legtöbbre lovát és kardját becsüli, a szép nem tisztelete, mely finomabb lelkületű utódaikat áthatotta, teljesen hiányzik belőle. A lovagok többsége még csak nem is előkelő nemesi származású. Puszta létük nem is oldotta meg a problémákat. Az uralkodói hatalom változatlanul gyenge maradt, így a főurak zavartalanul vívták háborúikat, megzavarták a városok fejlődését, az ipar és a kereskedelem kibontakozását.

Az áldatlan állapotokat először az egyház próbálta orvosolni. Felemelték a szavukat a "világon eluralkodó erőszak" ellen, de természetesen hiába. Az 1020-as évektől kezdve új módszerrel kísérleteztek: ünnepnapokra meghirdették "Isten fegyverszünetét", melyet később továbbfejlesztettek: vasárnap reggeltől szerda estig eltiltották a magánháborúkat, ezzel meg szerették volna rövidíteni a bárók és lovagok "munkaidejét". Nem csekély részben ugyanez a gondolat, vagyis, hogy a nemes urak ne az egymással való hadakozásban, hanem valami egyéb, magasztosabb cél érdekében éljék ki harcias ösztöneiket, vezette II. Orbán pápát, amikor 1095. november 27-én a franciaországi Clermontban meghirdette a Szent Sír felszabadításának eszméjét, és ezzel elindította az európai lovagság két évszázados nagy és véres kalandját: a keresztes hadjáratokat. Igazából a keresztes hadjáratok legnagyobb erénye és eredménye az volt, hogy ezzel kezdett az úgynevezett "lovagi eszme" kialakulni. Hiszen békeidőben unatkozó, egymással hadakozó lovagok, bárók elé kitűzött "szent cél" az első lépés volt ebbe az irányba. A fejlettebb keleti kultúra és a civilizáltabb szokások megismerése a lovagságra is hatott, s ha nem is változtatta meg alapvetően harcias s egyben mindenféle, kétkezi vagy szellemi munkától ódzkodó természetét, legalább pallérozottabbá, fogékonyabbá tette a művészetek, főleg a zene és az irodalom iránt. Délnyugat-Franciaországban születtek az első lovagköltők, s a 12-13. században már Európa legtöbb országában kivirágzott a sajátos lovagi költészet és kultúra. Még a királyok sem vonhatták ki magukat hatása alól; I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király például nemcsak kardjával jeleskedett, a lantot is kiválóan pengette.

A keresztes hadjáratoknak még egy nagyon fontos eleme az úgynevezett egyházi lovagrendek létrejötte a szentföldön. Ugyanis ezeknek a lovagrendeknek a legfőbb feladata a betegek gyógyítása. Az elesettek, éhezők segítése. Hatalmas várakat építettek, ahol a keresztes hadak megpihenhettek. Korházakat rendeztek be a várakban, s mindez nagyban hozzájárult a lovagi szemlélet, a " lovagi eszme" kialakulásához. A keresztes hadjáratok végül is nem érték el céljukat, a szentföldi hódításokat nem sikerült megtartani. Az egyházi lovagrendek is áttelepülnek Európába, ahol több-kevesebb sikerrel próbálnak beilleszkedni az új Európa társadalmába. Ekkorra már Nyugat-Európában megszilárdult a feudalizmus társadalmi rendjének egyik meghatározó vonása, a hűbériség, a társadalom szerkezete megcsontosodott, korabeli szóhasználattal élve "imádkozók", harcosok és dolgozók, vagyis papok, nemesek és parasztok, illetve polgárok rendjére oszlott. A lovagság mindinkább "a királyság gerincét alkotó harcos nemesség" kiváltságos osztályának kezdte magát érezni. Kialakultak a lovagi élet formái, a szertartások mind ünnepélyesebbé váltak, formailag a lovagság valóban közeledett az ideáltípushoz. A megszilárduló feudális társadalomban az uralkodóknak egy biztos, megbízható lovagokból álló csapatra volt szükségük ezért létrehozzák a "világi" lovagrendeket, akik többnyire nemes származású, nagy birtokokkal rendelkező, a királyhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó lovagokból szerveződik. Elsőként Károly Róbert magyar király szervezi meg Visegrádon a Szent György Lovagrendet 1326-ban. A Rend hatalmas birtokokat kap, felüláll minden világi, és egyházi bíróságokon, és tagjai feltétlen hívei a királynak. Néhány évtized alatt szinte minden európai országban megszerveződnek a világi katonai lovagrendek, amelyek tagjai már valóban megtestesítik az igazi lovagi ideált. A legkiválóbb harcosok, miután folytonosan a királyi udvarban tartózkodnak, műveltségük már jóval magasabb szintű, megtanulnak bánni az úri hölgyekkel, verselnek, zenélnek, ha kell. Az alacsonyabb származású lovagok, akik egy-egy kisebb birtokos hűbéresei továbbra is az egyszerű harcosok életét élik. Életfelfogásuk, gondolkodásuk, csatában való viselkedésük a könnyelműség, az előrelátás, a tervezés szinte teljes hiányát tükrözi. A lovag csak ritkán gondolkozik, általában az ösztönei után megy. Utálja, ha parancsolnak neki, felfuvalkodottságában okosabbnak és főleg erősebbnek hiszi magát mindenkinél. Így érthető meg az, hogy tapasztalt katonák hogyan kerülhettek olyan csapdákba, amelyeket ma egy gyerek is játszva elkerülne, és, hogy számtalan korabeli csata miért fulladt a fejetlenség teljes káoszába, a fegyelmezetlenség, és az irányítás teljes hiánya miatt. Természetesen a középkor háborúi nem csupán az emberi ostobaság történetéhez szolgáltatnak számtalan példát. Nagy károly, Hódító Vilmos, Fülöp Ágost, a Hunyadiak és sok más tehetséges hadvezér tettei azt bizonyítják: az értelem fénye a középkor sötét csataterein sem halványodott el teljesen. Fegyelmezetlensége és könnyelműsége ellenére kis létszámú feudális nemesi katonaság egészen a 15. századig megőrizte katonai fölényét. A báró és a lovag nem pusztán saját kedvtelésére hadakozott, sokszor hűbérura vagy királya parancsára és fegyvert kellett ragadnia. A hadi szolgálatot törvények szabályozták. Ha az országot támadás érte, a hűbérbirtokkal rendelkezők és a szabad birtokosok, valamint a nem szabad népesség - parasztok és városlakók bizonyos százaléka, tizede ötöde, netán harmada - királyi parancsra zászló alá állt és vagy a király seregéhez vagy a hűbéruráéhoz sietett.

A feudális háborúk száma végtelen volt, a legcsekélyebb ürügy is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a harcias bárók és királyok kardot ragadjanak, és fegyverrel keressék igazságukat. Ugyanakkor az ellenfeleknek nem állt érdekében egymás megsemmisítése, megelégedtek szerényebb sikerrel, ezért a háborúk nagy többsége, mind a résztvevő csapatok létszámát, mind a hadi célokat tekintve kisszerű; magasabb hadászati elgondolással csak elvétve találkozunk.

A lovagkor harcászata éppoly egyszerű volt, mint hadászata. A taktika csúcsát az jelentette, hogy a lovagok nem rendetlen sorokban, össze-vissza támadtak, hanem ék alakban, ún. "disznófőben" sorakoztak fel, tömegrohamuk ütőerejével igyekeztek kivívni a győzelmet. A lovagi eszme, szemlélet jól tükröződött a harcokban is. Az egyik lovag a másikat nem akarja feltétlenül megölni. Inkább csak megsebesíteni, foglyul ejteni, hogy magas váltságdíjat kérjen érte. Az úgynevezett lovagiatlan harcmodortól és fegyverektől távol tartja magát. Ez a fajta magatartás a végén már olyan szinten beivódott a lovagok szemléletébe, hogy előfordult többször is, hogy a lovag saját íjászát akasztotta fel, mivel meg merészelt ölni egy nemes lovagot, aki ugyan ellenség volt, de a kor szokása szerint a közember méltatlan volt arra, hogy egy előkelő lovagra fegyvert (s minő alantas fegyvert) emeljen. A lovagok sokáig lenézték az íj- és számszeríjászokat, de a százéves háború alatt sokszor megkeserülték a büszke francia lovagok az angol "hosszúíjászok" sorsdöntő nyílzáporait. S hiába volt az elfogott íjászok példás, sőt kegyetlen büntetése, a rendkívül hasznos, és nem utolsósorban olcsó (és nagy számban bevethető) íjászcsapatokat egyre sűrűbben vetették be a büszke páncélos lovagokkal szemben. A lovagok másik esküdt ellensége a zárt rendben, fegyelemben harcoló, hosszú szálfegyverekkel felszerelt gyalogság volt, mely íjászcsapatokkal kiegészítve képes volt ellenállni, a fergeteges lovasrohamoknak. A XIV. században megjelenik a puskapor, és hamarosan véget nem érő fejlődésnek indulnak a tűzfegyverek, melyek ellen már a lovagi páncélzat sem nyújt megfelelő védelmet. A lovagoknak egyre inkább rá kellett döbbennie: harcászata és személye annyira berozsdásodott, mint a vitéz ősök páncélja. Egyre keményebb, harcedzettebb gyalogosok tűntek fel a harcmezőn: csehek, svájciak, németek és spanyolok, akik szilárd csatarendbe sorakoztak, lándzsáikkal és tűzfegyvereikkel a legvakmerőbb lovasrohamokat is visszaverték.

Már az uralkodóknak sem volt szükségük a lovagokra. Az ipar és a kereskedelem fejlődése, majd a 16. század kezdetétől az Újvilágból tonnaszámra áradó arany és ezüst gazdaggá tette a városi polgárság vezető rétegeit és az áruforgalomba bekapcsolódó főnemességet. A király pedig, az egyre fejlődő és hatékonyabbá váló pénzügyi szervek segítségével, lefölözte a hasznot és megtöltötte kincstárát. Ettől kezdve egyre nagyobb számban tudtak zsoldosokat fogadni, akik hasznosabbnak, s megbízhatóbbnak bizonyultak, mint a nemesi felkelés, a lovagok és a birtokosok feudális szolgálati kötelezettségén alapuló haderő.

A hajdan oly harcias nemesség nagy többségének is elment a kedve a költséges és egyre csekélyebb haszonnal kecsegtető katonáskodástól. Így a lovagság felett beborult az ég, bár sokáig nem volt hajlandó tudomást venni az idő múlásáról. A fejedelmi udvarokban tovább virágzott a teljesen kifinomodó lovagi kultúra. Fényes ünnepségek, estélyek, vadászatok,- és lovagi tornák tették ki a lovagok életét. De már nem a hadsereg sorsdöntő fegyverneme a lovagság, hanem a királyi udvar fényét, és gazdagságát emelő kellék, díszlet. A lovagi ideál immár nem a keményöklű katona, hanem a jómodorú, hölgyeket tisztelő "udvari ember". Ám ahogy nőtt a nemes lovagok pallérozottsága, úgy végképp eltűnt a katonai hatékonyságuk. A háború egész képe megváltozott. Eltűntek a csillogó páncélok, parádés tollbokréták, a háború kalandos lándzsatörésből mesterséggé, a korábbinál is véresebb, de "szabályosabb”, szervezett emberpusztítássá fejlődött. A középkor katonaideálja a "lovag" végképp letűnt, s megmaradt a lovagi eposzok, mondák hősévé.